Már két
hete,hogy minden reggel mosollyal az arcomon ébredtem,ami mostanában mindig
elmaradt. Szerelmes voltam ebbe a fiúba;nagyon. Reggelente mást sem vártam
jobban,mint hogy lássam őt,bár ez nem volt olyan egyszerű mert mindig
elkerültük egymást. Csak suli után,ha tudtunk találkozni,és az esték amikor
vele lehettem nagyon gyorsan teltek.
Nagyon
hiányzott,nem tudtam másra gondolni,másról beszélni,nagyon magába bolondított.
De tudtam,hogy minél jobban szeretem annál jobban fog majd fájni a csalódás….bár
így bele gondolva,ha mostohaapu megtudja,hogy átver,akkor az neki fog fájni!
-JiHyun!
Mikor lesz már vége ennek a napnak? Nagyon hiányzik… - minden nap ezzel
terheltem padtársam,aki egyben a szobatársam is volt.
Már az sem
volt elég számomra,hogy egész nap beszéltünk telefonon,én látni akartam
őt,megérinteni,megpuszilni,hozzá bújni;ellentétben vele.
Eleinte még
ő is ilyen volt,mondogatta mennyire hiányzom neki,hogy mennyire szeret és hogy
már várja,hogy lásson. Aztán meg változott valami…
Már előre
megterveztem,hogy meglepem őt Névnapja alkalmából,gondoltam beülünk valahova
meginni valamit,ha már csütörtök van. Csak nem jött össze a dolog…Ma csak
reggel tudtunk összefutni,akkor is csak egy fél órára,nagyon hiányzott…De Key
elhívott sétálni,hogy kiönthessem neki a lelkem,benne bízhattam. Majd a séta
vége az lett,hogy a kollégium előtt kötöttünk ki jégkrémmel a kezünkben,mikor
oda jött. Se puszi,semmi,csak le ült elém háttal. Összenéztünk Key-el,de ő se
értette mi volt ez. Sugdolózni kezdtünk a háta mögött,majd próbáltam Kai-t
szóra bírni.
-Milyen
napod volt? – néztem rá,de elég gyenge válasz érkezett. Bármit kérdeztem
alig-alig válaszolgatott nekem. Ezt meguntam,ezért a „nevét” ordítottam –
Key,mi a fene bajod van? – majd ahogy ezt kimondtam rögtön szám elé kaptam
kezem,hisz nem is az ő nevét mondtam. Sajnáltam nagyon,de feldühített,és mérges
voltam. – Uh,bocsi…. – azonnal a földet bámultam,de mikor Key nevetni kezdett
nekem is mosolyra húzódott szám.
-Nehogy
aztán az ágyban meg Kevin legyél – ordította oda az egyik felsős haverja
- A vicc
mester Kim JongHyun! – tapsoltam. Ezek után
nagyon flegma lett velem Kai. Látszott rajta,hogy besértődött. Nem
foglalkoztam vele,hogy megsértődött. Öt bátyám van,akiket mostoha apu elég jól
kiképzett szóval,nekik szóba sem jött,hogy bármin is megsértődjenek. Bááááár az
a folyamatos komolyság az arcukon kissé ijesztő volt,max akkor láttam őket
nevetni,vagy mosolyogni,mikor az udvaron heccből verekednek a testőrökkel.
Mondjuk utána pedig mehetnek ujjak után nézni,miután a többit megölték,ezért
ismét visszatért a komolyságuk.
Magyarán nem
voltam hozzá szokva a hisztis,sértődős fiúkhoz. Ezért nem is foglalkoztam
ezzel,hogy ezt csinálta. Majd mielőtt mentem volna fel tanulni,azért oda bújtam
hozzá,hogy „megvigasztaljam”,de épphogy csak egy puszit kaptam tőle.
Majd
megjelent Tiffany és HyunAh,az ő elmondása szerinti legjobb barátai,na és azt
is elmondta az én kis drágám,hogy ne legyek rájuk féltékeny. Komolyan ez az
egész egy vicc volt,még is ki ne lenne féltékeny ha két nő állandóan
ölelgetné,puszilgatná,és nyálasan beszélne a barátjával? Ráadásul Tiffany néha
tett is a dolgokra elég „félreérhető” dolgokat,komolyan már úgy éreztem,hogy
hárman vagyunk ebben a „kapcsolatban”. Mikor velük volt Kai teljesen máshogy
viselkedett,máshogy beszélt,egy szóval minden más volt. Ilyenkor nem szerettem
vele lenni,vagy oda menni hozzá,mikor ők is ott voltak,de „muszáj” volt.
Végül az
tette tönkre az érzéseim mikor már napokig nem jelentkezett. Haza ment és azóta
nem írt,nem keresett,nem beszéltünk…Nagyon fájt,tudtam,hogy ő is cserbenhagyott….Már
csak azon járt az eszem,hogy szóljak a bátyáimnak és még egy ember halála a
lelkükön száradjon?! Végül is már nem hatotta meg őket,ha gyilkoltak….úgymond
ők megtehették. WoBin Hyung,mondjuk Yakuza volt Japánban szóval őt aztán
legfőképp nem zavarta,hogy hány embert öl,de nem akartam,hogy Kai legyen a
101.,de majd meglátjuk….
-JaeKyung,mi
a baj? – jött oda hozzám Zico az osztálytársam,aki egyben a legjobb barátom is
volt. A vállára dőltem és könnyek gyűltek szememben,de sose hagytam azokat
lefolyni arcomon. Tudtam,ha valakivel megbeszélhetem ezt ,az nem lehet más csak is Woo JiHo,azaz Zico.
-Mióta haza
ment,nem beszéltünk,nem írt és nem is keresett;semmi. Ez már 4 lassan 5 napja
így megy. – folyt le mégis egy könnycsepp arcomon,de azonnal le is töröltem –
Te a szobatársa vagy,mondj valami;kérlek…
-JajjTe! –
mondta és szorosan átölelt – Itt van már,bejött tegnap,de nem mondott semmit.
Csak annyit tudok,hogy bulizni volt a hétvégén és,hogy berúgott. – arra,hogy „berúgott”
rögtön felkaptam a fejem,kétségbe esett arccal figyeltem Zico-t. Mindketten
ismertük őt,tudtuk hogyha berúgott akkor tuti,hogy le is feküdt valakivel.
Tudtam,éreztem,hogy így van,ez afféle női megérzés volt…
-Hm,értem! –
nyugodtam bele,hisz mit tehetnék. – Most megyek sétálok egyet…Szia! – nyomtam puszit
homlokára és elindultam.
Fogalmam sem
volt merre vagy hova csak mentem. Ki kellett szelőztetnem a fejem. Már épp a
bátyáim vészhívó telefonszámát pötyögtem a telefonomban mikor megláttam Bom-ot
és Minzy-t,a barátjukkal voltak. Fájt látni,hogy ők milyen boldogok és,hogy én
is lehetnék még mindig ilyen boldogsággal teli,de nem voltam és most a
barátaimra volt szükségem,szóval oda mentem.
-Sziasztok! –
hajoltam meg illedelmesen – Nem zavarok?
-Ugyan,tudod,hogy
se sosem! – mosolyogtak rám mindannyian. Jót elbeszélgettem velük,mint mindig. És
legalább arra a 20 percre míg velük voltam el tudtam feledni miért voltam
szomorú…nagyrészt. Majd Minzy a lényegre tapintott:
-Na mi van
Kai-val,még mindig nem keres? – kérdezte,ezzel ismét eszembe juttatva a
problémáim.
-Nem! Már
vagy 5 napja semmi… - hajtottam le fejem. Bom barátja DongWoon felém
fordult,kissé megijesztett,de láttam,hogy nagyon mondani akar nekem valamit.
-Figyelj
JaeKyung! De kérlek ne hisztizz,ne akadj ki és ne kapj sírógörcsöt,tudd mi itt
vagyunk neked,de… - ó az a fránya „de“ miért kell oda? – Azt mondta dobni akar
Téged! – mondta. Mintha egy világ omlott volna össze bennem,és ez egyben keveredett
egy kis dühvel is. Tudtam,hogy ez lesz,de fájt…nagyon.
-Most ha
megbocsájtotok… - hátráltam közben meghajolva. Elindultam és közben az előbb
beütött számot tárcsáztam…. – Hyung! – szóltam bele és,olyan „mély” hangon
folytattam,mint mielőtt a bátyáim kinyírnak valakit és beszélnek hozzá. Ez a
családi kötelék és öröklet… - El kéne intézni valakit... – mondtam majd szép
lassan sétáltam tovább,mintha csak az apámat hívtam volna fel,hogy milyen jól
megy a suli. Valójában pedig épp kinyírattam valakit,mint mindig…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése